ÉN, ÉN, ÉN és ÉN– Mit tegyünk? A maga számára kinek-kinek önmaga a legfontosabb.

Hiszen maga a Facebook is nagyrészt erről szól. Posztolgatjuk a kis képeinket és várjuk a Like-okat.

Persze lehet itt most szörnyülködni, hogy milyen önzőek az emberek, meg jaj, milyen korban élünk. 

Pedig sokkal jobb lenne elfogadni, hogy mindenki főként saját magával van elfoglalva. Sokszor elcsodálkozom, hogy mennyi szemrehányást tesznek egymásnak ismerősök, hogy, „jaj, nem látogatsz meg eleget”. Csak azt az egy kérdést nem teszi fel magának senki, hogy jó-e a másiknak vele együtt lenni. Ha a másik nem akar velem találkozni, akkor oka van rá. Például:

Örökké politizálok? – A másik lehet, hogy más politikai eszme híve, és állandó vitára, vagy állandó hallgatásra kényszerítem a szónoklataimmal. Vagy zúg a feje a témától ilyen „ömlesztett” mennyiségben. (Van olyan ismerősöd, aki napi öt posztot rak fel ugyanarról a témáról? Kedveled ezért? Na ugye!)

Örökké rossz kedvem van, panaszkodom, másokat szidok? –  A köznyelv „energiavámpírnak” hívja az ilyen embert. Nem túl hízelgő, igaz? Hiába tudom ezer „racionális” okkal megindokolni, hogy miért is vagyok megint kiborulva. A másiknak egy idő után ez csak annyit jelent, hogy „Ez az ismerős=Rossz hangulat”.

Nem tudom átérezni a másik helyzetét, soha nem érdeklődöm őszintén iránta? – Meg sem kérdezem, hogy mi van vele, vagy amikor elkezdi mondani, akkor kifejezéstelen arccal bámulok a semmibe. Hadd mondja, majd lejár…

Nem mutatok megértést, szeretem „megkritizálgatni” a másikat? – A célozgatósdi, a nem-kért-tanács osztogatósdi, az okoskodósdi nagy önbizalom növelő annak, aki csinálja. Csak az a gond, hogy a másik nyomorultul érzi magát tőle. Jobban örülne további tisztázó/érdeklődő kérdéseknek (EMPÁTIÁNAK!), mint egy kioktatásnak (jó tanács álarcába bujtatva).

Rugalmatlan vagyok? – Vannak, akikkel rendkívül nehéz bármiben megegyezni. Mindenhez ezer feltételük van. A találkozás időpontjához, helyszínéhez, az odautazás módjához, a programhoz… Jaj, ne! Mire megbeszéljük a találkozót, már rég elszállt a hozzá való kedv.

Azokról meg, akik a találkozás első 5 percében megemlítik az inasukat, az autójuk márkáját és a politikust, akit ismernek, ne is beszéljünk. Ők „ki-mit-ért-el-az-életben verseny”-t csinálnak egy emberi találkozásból.

A fentiek a másiknak mind negatív impulzusok, amiktől nem érzi jól magát a bőrében.

Ahhoz, hogy az ismerőseim szívesen legyenek velem, jól kell, hogy érezzék magukat a társaságomban. És ehhez nem elég, hogy rokonok vagyunk, hogy közös az érdeklődési körünk. Az is kell, hogy:

– őszintén kérdezzem, meghallgassam a másikat,

– ne akarjak fölé kerekedni kritikával, az eszem, a tulajdonom, a karrierem fitogtatásával,

– jókedvűnek kell lennem (és ezzel azt is kifejeznem, hogy jó nekem az illetővel együtt lenni),

– alkalmazkodnom kell a másik igényeihez.

Mert most komolyan, ki az az őrült, aki keresi a lehetőséget, hogy rosszul érezhesse magát velem?

 

A következő blog-bejegyzésben azzal foglalkozunk, hogy hogyan tudod a magad javára fordítani a párkapcsolatodban, hogy a párodnak is önmaga a legfontosabb.

Share

Válaszoljon!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.